A családja nem vett részt semmilyen káros tevékenységben, de olyan mentalitásuk volt, hogy mindent erőfeszítés nélkül kell megkapniuk. Mint tudjuk, semmi sem jön könnyen ebben a világban.
– Három hónapja nem beszéltem anyámmal! – mondja a harmincöt éves Anna. – Mindenhol letiltottam, feketelistára tettem, és ami a legfontosabb, abbahagytam a pénzügyi támogatását… Most már csak a lakását fizetem, és havonta egyszer rendelek neki élelmiszert házhoz szállítással, minden nehéz dolgot: gabonaféléket, étolajat, cukrot. És ennyi. Minden mást magának kell fizetnie.
Mária mindig ott volt a menye, Emese mellett. Csak néhány utcányira lakott tőlük, és bármikor rohant, ha szükség volt rá. Néha furcsán viselkedett, de Emese sosem tulajdonított ennek nagy jelentőséget.
Képzelje el ezt: a menyem egyáltalán nem próbálja titkolni, hogy nem kedvel engem! Minden alkalommal az arcomba mondja. És a fiam is tud róla! Itt vagyok hatvanévesen, és úgy érzem magam, mint a legkevésbé kedvelt anya és anyós. Mindig is tudtam, hogy egyetlen gyereket nevelni rossz ötlet. Nem tarthatod meg őket örökké.
Anyám nem fogja vissza magát, és lelkesen küld nekem dühös üzeneteket. Számos számot letiltottam már, de mindig talál egy újat, ahonnan írhat. Az üzenetek tartalma változó, de mindig tele vannak szitkokkal. Anyám szörnyű dolgokat kíván nekem, halállal és betegséggel kapcsolatosakat. Hogyan írhat egy anya ilyeneket a saját lányának? Ő ezt nem látja be.
Tapasztaltad már valaha a bizonytalanságot, amikor családoddal bérelt lakásban élsz? Soha nincs igazi biztonságérzet vagy stabilitás; bármi megtörténhet. A tulajdonos hirtelen visszakérheti a lakást, vagy a gyermeke abbahagyhatja az egyetemet, és szüksége lehet egy helyre. Vagy talán a szomszédok viselkedése elviselhetetlenné teszi az ott tartózkodást.
A mi „erős” családunk, amelynek „jóban-rosszban…” kellett volna kitartania, alig több mint két évig tartott. Az esküvő után Péter, most már mint férj, hosszú órákat kezdett dolgozni.
Kovácsné úgy döntött, hogy meglátogatja fiát és menyét, amikor Budapestre utazott. Ritkán látogatta meg őket, mert az út sok időt vett igénybe. Anna vidáman üdvözölte, megölelte, és beinvitálta a konyhába. A lakás, mint mindig, rendetlen volt. Anna nem volt túl jó a rendrakásban. Kovácsné még mindig nem értette, hogyan választhatta a fia, aki szerette a rendet.
Bármi is történjen, a szülők mindig készen állnak segíteni. Legyen szó munkahelyi kudarcról vagy szakításról, mindig számíthatsz a szüleid támogatására. De néha a hazatérés több mindent fed fel, mint puszta vigaszt.
Kiderült, hogy nem vagyok bosszúálló típus, ami meglepő a mai világban. Egy napsütéses szombat délután volt, és éppen élveztem a békés sétát a kertünkben, magamba szívva a körülöttem lévő szépséget és a friss levegőt. Hirtelen észrevettem egy napszemüveges nőt, aki integetett nekem. Ahogy közelebb értem, rájöttem, hogy a sógornőm, Mari volt az. Ami ezután történt, fájdalmas emlékeket hozott vissza, amelyeket azt hittem, már rég eltemettem.
A lányom ismét nehézségekkel küzd, és megkérdezte, hogy ő és a családja beköltözhetnek-e hozzám. Őt és az unokámat befogadom; nem hagyom őket fedél nélkül. Azonban a férjét nem akarom a házamban látni. Már elegem van; egyszer már együtt éltünk. Nem tud viselkedni, és alig keres eleget. Találhat magának máshol szállást.
35 év házasság után azt hittem, semmi sem választhat el minket. De most, 62 és 68 évesen, a férjemmel a bíróságon találjuk magunkat, hogy véget vessünk kapcsolatunknak. Mindig azt hittem, elválaszthatatlanok vagyunk… Az elmúlt karácsonykor gyermekeink ránk hagyták a kutyájukat, miközben barátaikkal ünnepeltek. Nem is sejtettem, hogy ez lesz az utolsó ünnep, amit párként együtt töltünk.
