„Miért Foglalkozzunk Virágokkal? Zöldségeket Kellene Termesztened,” Gúnyolódott Anna Anyja
Anna mindig is elbűvölve figyelte a virágokat. Fiatal korától kezdve órákat töltött a nagymamája kertjében, csodálva a virágok élénk színeit és bonyolult mintáit. Nagymamája, egy kedves és türelmes asszony, gyakran csatlakozott hozzá, mesélve minden virág eredetéről és gondozásáról. Ezek a pillanatok értékesek voltak Annának, és táplálták a kertészet iránti szenvedélyét.
Ahogy Anna idősebb lett, a virágok iránti szeretete csak mélyült. Elkezdett egy kis kertet kialakítani családja külvárosi házának hátsó udvarában. Nem volt nagy, de az ő menedéke volt. Gondosan ápolta növényeit, biztosítva, hogy megfelelő mennyiségű napfényt, vizet és tápanyagot kapjanak. Kertje színkavalkáddá vált, ahol rózsák, tulipánok, margaréták és liliomok versengtek a figyelemért.
Azonban nem mindenki osztozott Anna családjában az ő lelkesedésében. Anyja, egy gyakorlatias nő, aki kevés türelemmel viseltetett az általa feleslegesnek tartott dolgok iránt, gyakran kritizálta Anna erőfeszítéseit. „Miért foglalkozol virágokkal?” mondta gyakran. „Zöldségeket kellene termesztened. Legalább azoknak van értelme.”
Anna próbálta figyelmen kívül hagyni anyja megjegyzéseit, de azok mégis fájtak. Nem értette, miért nem látja anyja a szépséget és örömöt, amit a virágok hoztak az életükbe. Annának a virágok többek voltak egyszerű dísznövényeknél; inspiráció és boldogság forrásai voltak.
Egy különösen forró nyári napon Anna hazatért a munkából, hogy kertjét rendetlenségben találja. Az egykor élénk virágok hervadtak és letaposták őket, szirmaik szétszóródtak a földön. Pánikba esett, ahogy rohant felmérni a károkat. Ekkor látta meg anyját a közelben állni, megvető arckifejezéssel.
„Mondtam, hogy ez időpocsékolás,” mondta anyja hidegen. „Mindet kihúztam. Ezt a helyet valami hasznosra kellene használnod.”
Anna düh és szomorúság hullámát érezte átmosni magán. Hogyan lehetett anyja ilyen szívtelen? Szívét-lelkét beleadta abba a kertbe, és most mindennek vége volt. Ki akart kiabálni, sírni, kitörni, de tudta, hogy semmi haszna nem lenne. Anyja soha nem fogja megérteni.
A következő napokban Anna próbálta megmenteni, amit csak tudott a kertjéből, de ez egy veszett ügy volt. A kár túl nagy volt, és sok növényt nem lehetett megmenteni. Mély veszteséget érzett, nemcsak magukért a virágokért, hanem azért a kapcsolatért is, amit nagymamájával képviseltek és az emlékekért, amiket megosztottak.
Anna kapcsolata anyjával még feszültebbé vált az incidens után. Alig beszéltek egymással, és amikor mégis, gyakran feszült volt és tele kimondatlan nehezteléssel. Anna beletemetkezett munkájába és más hobbikba, próbálva betölteni az elpusztított kertje által hagyott űrt.
Évek teltek el, és Anna végül elköltözött családja otthonából. Talált egy kis lakást a városban egy apró erkéllyel, ahol néhány cserepes növényt nevelhetett. Nem volt ugyanaz, mint egy teljes kerttel rendelkezni, de valami volt. Továbbra is ápolta virágok iránti szeretetét bármilyen módon is tudta.
Mindezek ellenére Anna soha nem heverte ki teljesen kertje elvesztését vagy az anyjával való kapcsolatukban keletkezett szakadást. A fájdalom megmaradt, állandó emlékeztetőként arra, amit elvettek tőle. Gyakran tűnődött azon, vajon másképp alakultak volna-e a dolgok, ha anyja csak megértette volna.
Végül Anna megtanulta megtalálni a vigasztalást a szépség apró pillanataiban bárhol is találta azt. Egyetlen virág az erkélyén, egy vadvirág az út szélén—ezek lettek az emlékeztetői arra, hogy még az ellenségeskedés közepette is megtalálható a szépség.