„Kiraktam a Fiamat és a Menyemhez Költöztem: Nem Bánom, de Bárcsak Korábban Kiálltam Volna Ellene”
Senki sem ért meg. Nemrég kiraktam a fiamat és a menyemhez költöztem. A családom azt hiszi, megőrültem. Nem bánom a döntésemet. Az egyetlen keserű rész az, hogy rájöttem, nem tudtam korábban kiállni ellene.
A néhai férjem jóképű férfi volt: magas, sötét hajú, széles vállú, barna szemű és markáns arcvonásokkal. Hangja mély és bársonyos volt, olyan, ami bármilyen vihart képes volt lecsillapítani. Amikor öt éve elhunyt, úgy éreztem, mintha kihúzták volna alólam a talajt. A fiunk, Péter, kellett volna hogy a támaszom legyen, de ehelyett teher lett belőle.
Péter mindig is kicsit bajkeverő volt, de apja halála után teljesen kicsúszott a kezéből az irányítás. Elvesztette az állását, erősen inni kezdett, és visszaköltözött hozzám. Eleinte azt hittem, ez csak átmeneti lesz, hogy csak időre van szüksége a gyászhoz. De a hónapokból évek lettek, és a viselkedése csak rosszabbodott.
Késő éjszaka jött haza, részeg és kötekedő. Ok nélkül kiabált velem, törte-zúzta a házat, majd elájult a kanapén. Próbáltam segíteni neki, hogy terápiára vagy rehabilitációra menjen, de ő elutasította. Azt mondta, nincs szüksége segítségre, hogy jól van. De nem volt jól. Tönkretette magát és engem is magával rántott.
A fordulópont akkor jött el, amikor összeveszett a feleségével, Annával. Három éve voltak házasok, de a kapcsolatuk legjobb esetben is ingatag volt. Péter ivása és kiszámíthatatlan viselkedése Annára is rányomta a bélyegét. Egy éjszaka, egy különösen csúnya vita után Anna megjelent az ajtómban egy bőrönddel a kezében. Azt mondta, nem bírja tovább és szüksége van egy helyre, ahol maradhat.
Szívesen fogadtam be őt. Anna kedves lány, jószívű és szorgalmas. Nem érdemelte meg azt a poklot, amin Péter keresztülvitte őt. Órákig beszélgettünk azon az éjszakán, megosztva egymással a frusztrációinkat és félelmeinket. Akkor jöttem rá, hogy valami drasztikusat kell tennem.
Másnap reggel, míg Péter még mindig a kanapén aludt, összepakoltam a holmiját és kitettem az ajtó elé. Amikor felébredt és meglátta, mit tettem, dühös lett. Kiabált és szitkozódott velem, mindenféle nevet rám aggatva. De kitartottam az álláspontom mellett. Azt mondtam neki, el kell mennie és rendbe kell tennie az életét. Kiviharzott a házból, becsapva maga mögött az ajtót.
Azóta Annával élek. Békés hónapok teltek el Péter káosza nélkül. Közelebb kerültünk egymáshoz, támogatva egymást az általa okozott fájdalomban. De van egy részem, amely bűntudatot érez amiatt, hogy nem álltam ki ellene korábban. Talán ha erősebb lettem volna, határozottabb, nem fajultak volna idáig a dolgok.
A családom nem érti miért tettem azt amit tettem. Azt hiszik megőrültem amiért kiraktam a saját fiamat és helyette befogadtam a feleségét. Azt mondják túl kemény vagyok vele szemben, hogy csak időre van szüksége a gyógyuláshoz. De ők nem látták amit én láttam. Nem élték át azt a rémálmot amit Péter okozott nekünk.
Nem bánom a döntésemet hogy kiraktam őt. Ez volt a helyes lépés mindkettőnk számára Annával. De azt bánom hogy nem tettem meg korábban. Talán ha bátrabb lettem volna és hajlandóbb kiállni ellene másképp alakultak volna a dolgok.
Most már csak remélni tudom hogy Péter megtalálja a szükséges segítséget és egy nap újraépíthetjük a kapcsolatunkat. Addig is továbbra is támogatom Annát és próbálok valami békét találni ebben az új fejezetben az életünkben.