Amikor Apa Elhunyt, A Testvérem Hat Év Után Felbukkant, De Nem Részvétet Nyilvánítani

Amikor Apa Elhunyt, A Testvérem Hat Év Után Felbukkant, De Nem Részvétet Nyilvánítani

Egy hideg novemberi estén kaptam a hívást, ami mindent megváltoztatott. Apám hirtelen szívrohamban elhunyt. A hír úgy ért, mint egy villámcsapás. Teljesen összetörtem, de tudtam, hogy erősnek kell lennem anyám és a család többi tagja számára. Nem sejtettem, hogy ez a tragédia visszahoz valakit, akit hat éve nem láttam—az öcsémet, Pétert.

Péterrel mindig is feszült volt a kapcsolatunk. Gyerekkorunkban állandóan versengtünk a szüleink figyelméért. Ő volt az aranygyerek, aki sportban és tanulmányokban is jeleskedett, míg én inkább a kreatív típus voltam, mindig elveszve a könyvek és a művészet világában. A szüleink próbáltak igazságosak lenni, de egyértelmű volt, hogy Péter volt a kedvencük. Ez a kivételezés csak tovább szította a rivalizálásunkat, és mire tinédzserek lettünk, alig bírtunk egy szobában lenni.

A középiskola után Péter teljes ösztöndíjjal ment egyetemre, míg én itthon maradtam és egy helyi főiskolára jártam. Az útjaink még jobban eltávolodtak egymástól, amikor ő Budapestre költözött, hogy egy magas beosztású pénzügyi karriert építsen. Teljesen megszakadt a kapcsolatunk egy különösen csúnya vita után egy családi összejövetelen hat évvel ezelőtt. Azóta csak a szüleimtől hallottam róla.

Amikor megláttam Pétert az ajtómban állni apám halála utáni napon, megdöbbentem. Másképp nézett ki—idősebbnek, megviseltebbnek—de még mindig ott volt benne az a régi arrogancia. Beengedtem őt, remélve, hogy talán ez a tragédia közelebb hozhat minket egymáshoz. De amint megszólalt, rájöttem, hogy semmi sem változott.

„Szia, Anna,” mondta alig rám nézve. „Beszélnünk kell apu végrendeletéről.”

Gombóc nőtt a torkomban. „Péter, nem lehetne ezt később? Most vesztettük el apánkat.”

Türelmetlenül sóhajtott. „Tudom, de ez fontos. Ki kell találnunk, mi lesz a házzal és az örökséggel.”

Nem hittem el, amit hallok. Apám még 24 órája sem volt halott, és Péter máris a pénzre gondolt. „Péter, most nincs itt az ideje,” mondtam határozottan.

Forgatta a szemét. „Nézd, Anna, sajnálom a veszteségedet meg minden, de gyakorlatiasnak kell lennünk. Apu nem hagyott végrendeletet, és ezt rendezni kell mielőtt bonyolulttá válik.”

Dühös lettem. „Hat éve nem voltál itt, és most felbukkansz és pénzről kezdesz beszélni? Egyáltalán érdekel téged, hogy apu elment?”

Péter arca megkeményedett. „Persze hogy érdekel, de realista is vagyok. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy az érzelmek elhomályosítsák az ítélőképességünket.”

Nem bírtam tovább. „Menj el,” mondtam összeszorított fogakkal.

Meglepődöttnek tűnt. „Mi?”

„Azt mondtam menj el! Nincs jogod idejönni és követelőzni. Ez most az én otthonom, és nem engedem meg neked, hogy így tiszteletlen legyél apánk emlékével.”

Péter egy pillanatig bámult rám, majd sarkon fordult és kiment az ajtón. Ahogy néztem távozni, egyszerre éreztem megkönnyebbülést és szomorúságot. Reméltem, hogy apu halála közelebb hozhat minket egymáshoz, de úgy tűnt, hogy a rivalizálásunk túl mélyen gyökerezik.

A következő napokban apu temetésének megszervezésére koncentráltam és támogattam anyámat a gyászában. Péter nem jelent meg a szertartáson, és nem hallottam felőle többet. Nyilvánvaló volt, hogy a kapcsolatunk helyrehozhatatlan.

Ahogy apám sírjánál álltam, nem tudtam nem érezni a veszteséget—nem csak őt illetően, hanem az öcsémet is illetően, akit valaha ismertem. A rivalizálásunk szétszakított minket, és most úgy tűnt, nincs visszaút.