„Anya bérel egy lakást, de nekem kell megoldanom minden problémát”: Azt javasoltam, hogy inkább béreljen szakembereket, mintsem engem és a férjemet terheljen

Amikor betöltöttem a tizennyolcat, anyukám rendezett nekem egy kis bulit, és megható beszédet mondott az önállóságról. Azt mondta, hogy egy nőnek mindig képesnek kell lennie megállni a saját lábán, mert másokra támaszkodni csak csalódáshoz vezet. Szívembe zártam a szavait, és keményen dolgoztam azon, hogy olyan életet építsek, ahol nem kell senkire sem támaszkodnom.

Tíz évvel később anyukám már a hatvanas évei végén jár. Úgy döntött, kiadja azt a lakást, amit a nagyszüleimtől örökölt. Eleinte jó ötletnek tűnt. A plusz jövedelem segítene neki a nyugdíjas éveiben, és elfoglalhatná magát az ingatlan kezelésével. Azonban a dolgok gyorsan rosszra fordultak.

A bérlők szinte azonnal problémákat kezdtek jelezni. A vízvezetékek régiek voltak és állandó javításra szorultak, a fűtési rendszer megbízhatatlan volt, és az elektromos vezetékek elavultak. Minden alkalommal, amikor valami elromlott, anyukám pánikba esve hívott fel engem, elvárva, hogy mindent félretéve rohanjak segíteni.

Eleinte próbáltam annyit segíteni, amennyit csak tudtam. A férjemmel hétvégéinket azzal töltöttük, hogy szivárgásokat javítottunk, lámpatesteket cseréltünk és elégedetlen bérlőkkel foglalkoztunk. De hamarosan ez túlterhelővé vált. Mindkettőnknek megterhelő munkája van és egy kisgyermekről is gondoskodnunk kell. Az állandó segélykérések megviselték a családi életünket.

Egy este, miután anyukám újabb kétségbeesett hívást intézett egy elromlott vízmelegítő miatt, úgy döntöttem, hogy elég volt. Azt javasoltam neki, hogy béreljen szakembereket a karbantartás és javítások elvégzésére. „Anya,” mondtam gyengéden, „mindig azt tanítottad nekem, hogy legyek független és önálló. Talán itt az ideje, hogy te is megfogadd a saját tanácsodat.”

Nem fogadta jól. Azzal vádolt meg, hogy hálátlan vagyok és cserbenhagyom őt a szükség idején. Fájdalmas beszélgetés volt, de kitartottam az álláspontom mellett. Elmagyaráztam neki, hogy bár szeretem őt és segíteni akarok neki, nem áldozhatom fel a saját családom jólétét.

Vonakodva beleegyezett abba, hogy ingatlankezelő céget fogadjon fel. Egy ideig úgy tűnt, javulnak a dolgok. A szakemberek elvégezték a javításokat, és a bérlők elégedettebbek voltak. De anyukám neheztelése irántam csak nőtt. Passzív-agresszív megjegyzéseket tett arról, hogy „idegeneknek” kell fizetnie, mert a saját lánya nem segít neki.

A végső csepp az volt, amikor késő este felhívott sírva egy bérlő miatt, aki fizetés nélkül költözött ki. Követelte, hogy azonnal menjek át hozzá segíteni megoldani a helyzetet. Kimerülten és frusztráltan visszautasítottam. „Anya, ezt magadnak kell megoldanod vagy hívd fel az ingatlankezelőt,” mondtam határozottan.

Letette a telefont és hetekig nem beszélt velem. Amikor végül beszéltünk, világossá vált, hogy megváltozott a kapcsolatunk. Már nem látott bennem megbízható lányt, hanem valakit, aki cserbenhagyta őt.

Bárcsak mondhatnám, hogy jobbra fordultak a dolgok, de nem így történt. Anyukám továbbra is küzdött a lakással kapcsolatos problémákkal, és a kapcsolatunk feszült maradt. Az önállóságról szóló tanításai teljes körbe értek vissza hozzánk, de egyben éket is vertek közénk.

Végül anyukám veszteséggel eladta a lakást, képtelen volt megbirkózni a bérbeadói stresszel. Egy kisebb helyre költözött és segítséget fogadott fel mindennapi szükségleteihez. Még mindig beszélünk egymással, de van köztünk egy kimondatlan feszültség – emlékeztetőül a kettős mércére, amely formálta életünket.