„Nem Bírom Kezelni Nagynéni Éva Problémáit. Anyára Kell Fókuszálnom. Neki is Megvannak a Saját Gyerekei.”

Ismét ott ültem Nagynéni Évával szemben, próbálva elmagyarázni a helyzetet. A régi háza, ahol több mint 50 éve élt, romokban hevert. A tető beázott, a vízvezetékek rosszak voltak, és a környék is drasztikusan megváltozott. Már nem volt biztonságos egyedül élni ott egy 70-es éveiben járó nőnek.

„Éva néni, nem maradhatsz itt tovább,” mondtam gyengéden, de határozottan. „Biztonságosabb helyre kell költöznöd.”

Rám nézett azokkal az átható kék szemekkel, amelyek annyi mindent láttak az évek során. „De ez az otthonom, Anna. Egész életemben itt éltem. Nem hagyhatom el csak úgy.”

Felsóhajtottam, érezve a világ súlyát a vállamon. Saját anyám, aki 70 éves volt és saját egészségügyi problémáival küzdött, szükségeltette a figyelmemet és gondoskodásomat. Nem lehettem egyszerre két helyen, és Éva néninek megvoltak a saját gyerekei, akiknek segíteniük kellett volna.

„Éva néni, megvannak a saját gyerekeid. Nekik kellene segíteniük ebben,” mondtam, próbálva kordában tartani a frusztrációmat.

„Elfoglaltak a saját életükkel,” válaszolta szomorúan. „És különben is, olyan vagy nekem, mint egy lány.”

Bűntudatot éreztem, de tudtam, hogy ki kell tartanom az álláspontom mellett. „Megértem ezt, de anyáról is gondoskodnom kell. Nincs jól, és szüksége van rám.”

Éva néni szemei megteltek könnyekkel. „Nem akarok senkinek terhére lenni.”

„Nem vagy teher,” mondtam gyorsan. „De meg kell értened, hogy ezt nem tudom egyedül megoldani. Olyan helyre kell költöznöd, ahol megkapod a szükséges segítséget.”

Lassan bólintott, de láttam a vonakodást a szemében. „Átgondolom,” mondta végül.

A napok hetekbe fordultak, és Éva néni még mindig nem tett lépéseket a költözés felé. Minden alkalommal, amikor meglátogattam, ugyanaz volt a történet. Nem tudta elhagyni az otthonát, és a gyerekei még mindig túl elfoglaltak voltak ahhoz, hogy segítsenek.

Közben anyám állapota romlott. Korai stádiumú demenciát diagnosztizáltak nála, és minden nap küzdelem volt. Folyamatosan őrlődtem az anyámról való gondoskodás és Éva néni miatti aggodalom között.

Egy este, miközben segítettem anyámnak lefeküdni, megszólalt a telefonom. Éva néni szomszédja hívott.

„Anna, azonnal át kell jönnöd ide,” mondta sürgetően a szomszéd. „Baleset történt.”

A szívem elszorult, ahogy Éva néni házához siettem. Amikor megérkeztem, láttam a mentőautó és rendőrautók villogó fényeit. Éva néni leesett a lépcsőn és kórházba szállították.

Követtem a mentőt, miközben bűntudat és aggodalom kavargott bennem. A kórházban az orvosok elmondták, hogy Éva néninek eltört a csípője és műtétre lesz szüksége.

Ahogy a váróteremben ültem, nem tudtam nem érezni magam túlterheltnek a helyzet miatt. Annyira próbáltam rávenni Éva nénit a költözésre, de ő ellenállt. Most kórházban volt, és nem tudtam, mi fog történni ezután.

A műtét után Éva nénit egy rehabilitációs központba vitték. A gyerekei végül megjelentek, de már késő volt. Engem hibáztattak azért, hogy nem tettem többet, de tudtam, hogy mindent megtettem.

Végül Éva néni soha nem tért vissza régi házába. Egy támogatott lakhatási intézménybe költözött, ahol megkapta a szükséges ellátást. De a kár már megtörtént. A kapcsolatunk megromlott, és nem tudtam lerázni magamról azt az érzést, hogy cserbenhagytam őt.

Ami anyámat illeti, az állapota tovább romlott. Minden nap új kihívást jelentett, és küzdöttem az ő szükségleteinek kielégítésével miközben saját bűntudatommal és stresszemmel is meg kellett birkóznom.

Az élet nem hozott boldog befejezést számunkra. Folyamatos harc volt próbálni helyesen cselekedni úgy érezve közben, hogy sosem elég.