„Megengedtem a lányomnak és a férjének, hogy beköltözzenek a házamba: De elkezdtek saját szabályokat hozni”
Amikor a lányom, Anna bejelentette, hogy férjhez megy az egyetemi barátjához, Péterhez, megdöbbentem. Csak 21 éves volt, és még egy éve hátra volt a diplomáig. Próbáltam lebeszélni róla, elmagyarázva, hogy a házasság hatalmas elkötelezettség, és először a tanulmányaira kellene koncentrálnia. De Anna makacs volt, és ragaszkodott hozzá, hogy ő és Péter készen állnak erre a lépésre.
Egy évvel a házasságuk után a dolgok rosszra fordultak. Péter elvesztette az állását, és Anna nehezen tudta összeegyeztetni részmunkaidős munkáját a tanulmányaival. Az albérletük elvesztésének küszöbén álltak. Anyaként nem tudtam tétlenül nézni a szenvedésüket, ezért felajánlottam nekik, hogy ideiglenesen költözzenek be hozzám, amíg talpra nem állnak.
Eleinte minden rendben volt. Hálásak voltak a segítségért, és örültem, hogy újra közel van hozzám a lányom. De hamarosan változni kezdtek a dolgok. Anna és Péter úgy kezdtek viselkedni, mintha az én házam az övék lenne. Átrendezték a bútorokat anélkül, hogy megkérdeztek volna, behozták a saját háztartási gépeiket, sőt még bulikat is rendeztek a barátaikkal.
Egy este hazaértem a munkából, és azt találtam, hogy kidobták a kedvenc karosszékemet, mert „nem illett az esztétikájukhoz”. Dühös voltam, de próbáltam megőrizni a hidegvéremet. Leültem velük beszélgetni, és elmagyaráztam, hogy bár szívesen látom őket, tiszteletben kell tartaniuk az otthonomat és a tulajdonaimat.
Bocsánatot kértek, de a viselkedésük folytatódott. Péter elkezdte meghatározni saját szabályait arról, hogy mikor legyen csendes a ház, mely szobákba nem léphetek be, sőt még azt is megszabta, milyen élelmiszereket vásároljak. Úgy éreztem magam, mintha valaki más otthonában élnék.
Az utolsó csepp az volt, amikor megtudtam, hogy kicserélték a bejárati ajtó zárját anélkül, hogy szóltak volna nekem. Ki voltam zárva a saját házamból! Amikor szembesítettem őket ezzel, Péter azt mondta, hogy „biztonsági okokból” történt, és később adnak nekem kulcsot. Ez volt az utolsó csepp.
Megmondtam nekik, hogy két hetük van új helyet találni. Anna összetört szívvel vádolt meg azzal, hogy nem támogatom a házasságát. Mélyen fájt ez nekem, de tudtam, hogy ki kell állnom magamért. Ez az én otthonom volt, és nem engedhettem meg nekik, hogy átvegyék az irányítást.
Két héttel később elköltöztek. Anna alig szólt hozzám, miközben összepakolták a dolgaikat. A ház üresnek és csendesnek tűnt utánuk, de legalább újra az enyém volt. Anna és én azóta nem sokat beszéltünk. Engem hibáztat a nehézségeikért, és én egyszerre érzek bűntudatot és megkönnyebbülést.
Remélem, egy nap megérti majd, miért tettem azt, amit tettem. De egyelőre elhidegültünk egymástól, és azon tűnődöm, vajon helyesen döntöttem-e.