„Most a Lányom 38 Éves, Egyedülálló, és Gyermeket Szeretne: Az Élet Kiszámíthatatlan Útjának Elfogadása”

Múlt hónapban a lányom, Emily és én részt vettünk az unokahúgom, Anna esküvőjén. A szertartást egy bájos kis kápolnában tartották vidéken, és minden aprólékosan meg volt tervezve. A menyasszony, Anna, ragyogott fehér ruhájában, és a vőlegény nem tudta levenni róla a szemét. Ez egy nap volt tele örömmel, nevetéssel és szeretettel.

A fogadás után Emily úgy döntött, hogy nálam marad, mivel ő Budapesten él, én pedig egy kisvárosban lakom Magyarországon. Mostanában nem sok időt töltöttünk együtt a zsúfolt időbeosztásunk miatt, így nagyon vártam, hogy beszélgethessünk.

Másnap reggel korán keltem, hogy kávét készítsek. Ahogy elhaladtam a nappali mellett, láttam Emilyt az ablaknál ülni, távolba meredve. Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vett engem. Közelebb mentem, és láttam, hogy sír.

„Emily, drágám, mi a baj?” kérdeztem gyengéden, miközben leültem mellé.

Gyorsan letörölte a könnyeit és próbált bátor arcot vágni. „Ó, semmi, anya. Csak kicsit érzelmes lettem az esküvő után.”

De elég jól ismertem a lányomat ahhoz, hogy lássam, valami mélyen bántja. „Beszélhetsz velem, Emily. Mi az igazság?”

Mély levegőt vett és végül megnyílt. „Anya, 38 éves vagyok. Nincs saját családom, se férjem, se gyerekem. Ahogy tegnap néztem Annát férjhez menni, rájöttem, mennyire szeretném ezt magamnak is. De úgy érzem, hogy az idő kicsúszik a kezemből.”

A szívem összeszorult érte. Emily mindig is annyira koncentrált volt a karrierjére, hosszú órákat dolgozott sikeres ügyvédként a városban. Szakmailag sokat elért, de úgy tűnt, hogy a magánélete háttérbe szorult.

„Emily, még van időd,” mondtam halkan. „Az élet nem mindig úgy alakul, ahogy tervezzük, de ez nem jelenti azt, hogy nem találhatod meg a boldogságot.”

Megrázta a fejét. „Nem tudom, anya. Úgy érzem, mindenki körülöttem előre halad, míg én ugyanott ragadtam.”

Nem tudtam mit mondani, hogy jobban érezze magát. Az igazság az volt, hogy az élet néha hihetetlenül igazságtalan lehet. Nincs garancia arra, hogy a dolgok úgy alakulnak majd, ahogy szeretnénk.

A következő napokban sokat beszélgettünk Emilyvel az érzéseiről és a jövőjéről. Bevallotta, hogy fontolgatja az örökbefogadást vagy akár azt is, hogy egyedül vállaljon gyermeket IVF segítségével. De a gondolat, hogy egyedül csinálja végig, megrémítette.

„Anya, mi van ha nem vagyok elég erős ahhoz, hogy egyedül neveljek fel egy gyereket?” kérdezte egy este, miközben a verandán ültünk és néztük a naplementét.

„Emily, te vagy az egyik legerősebb ember akit ismerek,” válaszoltam. „Olyan sok kihívással néztél már szembe az életedben és mindig erősebben kerültél ki belőlük. Ha valaki képes erre, akkor az te vagy.”

De bátorító szavaim ellenére láttam, hogy Emily még mindig küzdött kétségekkel és félelmekkel. Úgy döntött, hogy kivesz egy kis szabadságot a munkából, hogy átgondolja a dolgokat és kitalálja mit is szeretne igazán.

Pár hónappal később Emily felhívott néhány hírrel. Úgy döntött, hogy belevág az IVF-be és megpróbál egyedül gyermeket vállalni. Ez egy nagy döntés volt és hallottam a hangjában az izgalom és aggodalom keverékét.

„Anya, félek,” vallotta be. „De tudom, hogy ezt meg kell tennem magamért.”

Teljes szívemből támogattam döntését és megígértem neki, hogy minden lépésnél mellette leszek.

Sajnos az élet más terveket tartogatott. Több próbálkozás ellenére Emily IVF kezelései sikertelenek voltak. Minden kudarc érzelmileg és fizikailag is megviselte őt. Egyre visszahúzódóbbá és távolságtartóbbá vált és összetört a szívem látva őt ennyi fájdalomban.

Egy este sírva hívott fel. „Anya, nem hiszem hogy tovább bírom,” mondta zokogva. „Túl nehéz.”

Bárcsak elvehettem volna tőle a fájdalmát de csak annyit tehettem hogy szeretetet és támogatást nyújtottam neki. „Emily rendben van ha így érzel. Olyan sok mindenen mentél keresztül. Csak tudd hogy itt vagyok neked bármi történjék is.”

Végül Emily úgy döntött abbahagyja a kezeléseket és inkább arra koncentrál hogy békét találjon önmagában. Nem ez volt az a boldog befejezés amit reméltünk de ez egy lépés volt a gyógyulás felé.

Az élet nem mindig úgy alakul ahogy tervezzük de fontos hogy megtaláljuk az erőt önmagunkban és értékeljük az utat amin járunk. Emily talán nem találta meg azt a családot amiről álmodott de megtanulta elfogadni az élet kiszámíthatatlanságát és örömöt találni a jelen pillanatban.