„Várj, várj, mit jelent az, hogy ‘Vidd el őt’? A kislánynak az anyjára van szüksége. Ezt sosem beszéltük meg.”

A családunknak az erő és az egység megtestesítőjének kellett volna lennie. Megfogadtuk, hogy jóban-rosszban kitartunk egymás mellett. De a valóság gyakran próbára teszi még a legerősebb ígéreteket is. A házasságunk, amely annyi reménnyel és szeretettel kezdődött, alig több mint két évig tartott.

Az esküvő után Péter, a férjem, teljesen belemerült a munkájába. Elhatározta, hogy gondoskodik rólunk, és olyan jövőt épít, amire büszkék lehetünk. De a siker utáni vágyában hosszú órákat kezdett dolgozni, gyakran késő este érkezett haza. Eleinte megértettem. Tudtam, hogy értünk teszi, a jövőnkért. De ahogy telt az idő, a távolság egyre nőtt közöttünk.

Próbáltam beszélni vele erről, de mindig elhárította. „Ezt értünk teszem,” mondta mindig. „Csak légy türelmes.” De a türelemnek is vannak határai. A lányunk, Anna, gyorsan nőtt fel, és szüksége volt az apjára. Nekem pedig szükségem volt a férjemre. De Péter mindig túl elfoglalt volt.

Egy este, miután megint egyedül töltöttem a napot Annával, úgy döntöttem, hogy szembesítem vele. „Péter, beszélnünk kell,” mondtam, amikor belépett az ajtón.

„Várhat? Kimerült vagyok,” válaszolta anélkül, hogy rám nézett volna.

„Nem, nem várhat,” ragaszkodtam hozzá. „Beszélnünk kell rólunk, a családunkról.”

Felsóhajtott és leült a kanapéra. „Mi az?”

„Anna-nak szüksége van rád, Péter. Nekem is szükségem van rád. Soha nem vagy itt. Mindig dolgozol.”

„Ezt értünk teszem,” ismételte.

„De milyen áron? Széthullunk.”

Hosszasan nézett rám, mielőtt megszólalt volna. „Talán igazad van. Talán túlságosan a munkára koncentráltam. De mit akarsz tőlem? Hogy felmondjak?”

„Azt akarom, hogy jelen legyél. Azt akarom, hogy része legyél az életünknek.”

Lassan bólintott. „Megpróbálom.”

De semmi sem változott. Ha lehet, még rosszabb lett. Péter továbbra is hosszú órákat dolgozott, és a távolság közöttünk még nagyobb lett. Egyre gyakrabban veszekedtünk, és a szeretet, ami egykor összetartott minket, kezdett elhalványulni.

Egy éjszaka, egy újabb heves vita után Péter olyat mondott, ami összetörte a szívemet. „Talán csak véget kellene vetnünk ennek,” mondta halkan.

„Mit jelentsen ez?” kérdeztem remegő hangon.

„Talán el kellene válnunk.”

Nem tudtam elhinni, amit hallok. „És mi lesz Annával? Szüksége van mindkettőnkre.”

„Az anyjára van nagyobb szüksége,” mondta hidegen.

„Ezt sosem beszéltük meg,” suttogtam.

„Nos, talán itt az ideje.”

A következő hetek ügyvédekkel és papírmunkával teltek el homályosan. Próbáltuk civilizáltan intézni a dolgokat Anna kedvéért, de a fájdalom túl nagy volt ahhoz, hogy elviseljük. Az a nap, amikor Péter elköltözött, életem egyik legnehezebb napja volt.

Anna nem értette, mi történik. Folyton azt kérdezte, mikor jön haza apa. Nem volt szívem elmondani neki, hogy nem jön vissza.

A mi „erős” családunk összeomlott a beteljesületlen ígéretek és kielégítetlen elvárások súlya alatt. Megfogadtuk, hogy jóban-rosszban kitartunk egymás mellett, de végül nem tudtuk elviselni az élet nyomását.

Ahogy most itt ülök és nézem Annát játszani a játékaival, nem tudom nem azon tűnődni, mi ment félre. Annyi reményünk volt, annyi szeretetünk. De néha a szeretet nem elég.