„Azt Mondtam a Fiamnak, Fogja Vissza a Felesége Ambícióit. Különben Meglátják, Mire Vagyok Képes”

Erzsébet mindig is nagylelkű anya volt. 54 évesen még mindig sikeres ingatlanügynökként dolgozott, és több mint elég pénzt keresett ahhoz, hogy kényelmesen éljen. Amikor a fia, Péter, és felesége, Anna, nehezen találtak lakást, Erzsébet habozás nélkül segített. Átadta nekik második otthona kulcsait, egy hangulatos kétszobás házat egy csendes budapesti környéken. Azt akarta, hogy jó kezdést kapjanak anélkül, hogy bérleti díj vagy jelzálog terhelné őket.

Eleinte minden tökéletesnek tűnt. Péter és Anna hálásak voltak, és megígérték, hogy vigyáznak a házra. Erzsébet büszke volt döntésére, úgy érezte, helyesen cselekedett fia és új családja érdekében. Azonban nem telt el sok idő, mire repedések kezdtek megjelenni.

Anna ambiciózus volt, talán túlságosan is Erzsébet ízléséhez képest. Nagy álmai voltak saját vállalkozás indításáról, és gyakran beszélt a ház jelentős felújításáról. Erzsébet mindig is gyakorlatias és óvatos volt a pénzzel kapcsolatban, és Anna nagyszabású tervei nyugtalanították.

Egy este Erzsébet meghívta Pétert vacsorára. Ahogy az asztalnál ültek, úgy döntött, ideje szembesíteni aggodalmaival.

„Péter,” kezdte, „beszélnem kell veled Anna terveiről a házzal kapcsolatban. Megértem, hogy nagy álmai vannak, de néhány dolog, amiről beszél, egyszerűen nem praktikus.”

Péter sóhajtott, láthatóan kényelmetlenül érezte magát. „Anya, Anna csak azt szeretné, ha a ház a sajátunknak éreznénk. Szenvedélyes az ötletei iránt.”

Erzsébet megrázta a fejét. „Értem én, de van különbség aközött, hogy otthont teremtünk és aközött, hogy feleslegesen költünk felújításokra. Azért adtam nektek azt a házat, hogy stabil kezdést kapjatok, nem azért, hogy építkezési területté alakítsátok.”

Péter próbálta megnyugtatni őt. „Óvatosak leszünk a pénzzel, anya. Ígérem.”

De Erzsébet nem volt meggyőzve. Tudta, milyen gyorsan kicsúszhatnak a dolgok az irányítás alól, ha az ambíció felülkerekedik a gyakorlaton. Úgy döntött, ultimátumot ad Péternek.

„Figyelj, Péter,” mondta határozottan, „vissza kell fognod Anna ambícióit. Ha nem teszed meg, meglátod majd mire vagyok képes. Nem fogom tétlenül nézni, ahogy tönkreteszitek a jövőtöket.”

Péter azon az éjszakán nehéz szívvel távozott, megosztva anyja aggodalmai és felesége álmai között. Próbált beszélni Annával erről, de ő ragaszkodott hozzá, hogy tervei hosszú távon előnyösek lesznek számukra.

Hetek hónapokká váltak, és Erzsébet legrosszabb félelmei kezdtek valóra válni. Anna elkezdett változtatásokat eszközölni a házon anélkül, hogy konzultált volna Erzsébettel vagy akár Péterrel is néha. Drága felújításokra szerződtetett vállalkozókat és hitelre vásárolt luxusbútorokat. Az egykor hangulatos otthon most kaotikus építkezési zónává vált.

Erzsébet türelme elfogyott. Egy délután közvetlenül szembesítette Annát.

„Anna,” mondta szigorúan, „figyelmeztettem Pétert erre. Túl messzire mész ezekkel a felújításokkal. Ez nem az volt, amit szándékoztam, amikor átadtam nektek a házat.”

Anna nem hátrált meg. „Erzsébet, értékelem amit tettél értünk, de ez most már a mi otthonunk. Jogunk van sajátunkká tenni.”

Erzsébet arca megkeményedett. „Nem a jövőtök vagy az én nagylelkűségem rovására. Ha nem hagyod abba ezt az őrületet, visszaveszem a házat.”

Anna megdöbbent, de nem engedett. A feszültség elviselhetetlenné nőtt közöttük.

Egy nap Erzsébet hívást kapott Pétertől. Kétségbeesetten hangzott.

„Anya,” mondta, „bajban vagyunk. A felújítások többe kerültek mint vártuk, és eladósodtunk.”

Erzsébet szomorúságot érzett, de frusztrációt is. „Figyelmeztettelek titeket, Péter. Most szembe kell néznetek a következményekkel.”

Végül Erzsébetnek nem maradt más választása mint visszavenni a házat. Péternek és Annának egy kis lakásba kellett költözniük és keményen dolgozniuk adósságaik törlesztésén. Az egykor ígéretes kezdet kemény leckévé vált az ambícióról és gyakorlatról.