„35 Év Után Házasságunk Összeomlik: Egykor Megbonthatatlan Kötelék Váratlan Vége”
35 éven át a férjemmel olyan életet éltünk, amely megingathatatlannak tűnt. Az egyetemen találkoztunk, gyorsan szerelembe estünk, és közösen építettünk egy életet, amely tele volt nevetéssel, kihívásokkal és számtalan emlékkel. Két csodálatos gyermeket neveltünk fel, akik ma már saját családjaikkal élnek. Életünk minden lehetséges módon összefonódott, és mindig azt hittem, semmi sem választhat el minket.
De ahogy ma itt ülök, 62 évesen, szembe kell néznem azzal a kemény valósággal, hogy házasságunk véget ér. A férjem, aki most 68 éves, és én a válásunk véglegesítésének folyamatában vagyunk. Ez egy olyan helyzet, amire sosem gondoltam volna, hogy belekerülünk, és a fájdalom szinte elviselhetetlen.
Minden az elmúlt karácsonykor kezdődött. Gyermekeink úgy döntöttek, hogy barátaikkal töltik az ünnepet, ránk hagyva a kutyájukat, Maxot. Csendes ünnepnek kellett volna lennie csak kettőnk számára. Egy kis pulykát terveztünk sütni, régi filmeket nézni és élvezni egymás társaságát. De a dolgok nem a tervek szerint alakultak.
Amikor leültünk vacsorázni, vita robbant ki valami jelentéktelen dolog miatt—valami miatt, amit könnyen meg lehetett volna oldani. De ahelyett, hogy megnyugodtunk volna, a vita teljes körű veszekedéssé fajult. Kemény szavak hangzottak el, amelyeket nem lehetett visszavonni. Mintha évek óta fel nem oldott problémák törtek volna hirtelen felszínre.
Az ezt követő napokban a feszültség csak nőtt közöttünk. Próbáltunk beszélni a dolgokról, de minden beszélgetés újabb konfliktushoz vezetett. Nyilvánvalóvá vált, hogy házasságunk alapja már egy ideje erodálódott, és túl elfoglaltak voltunk ahhoz, hogy észrevegyük.
A felismerés keményen sújtott: eltávolodtunk egymástól. Az a szeretet, ami egykor összetartott minket, elhalványult, helyét pedig neheztelés és félreértés vette át. Fájdalmas igazság volt elfogadni, de tagadhatatlan volt.
Ahogy elkezdtük különválasztani életünket, azon kaptam magam, hogy visszaemlékezem az együtt töltött évekre. Olyan sok jó időszak volt—családi nyaralások, születésnapok, évfordulók—de voltak küzdelmes és nehéz pillanatok is, amelyeket sosem kezeltünk teljesen.
Most, ahogy a bíróság előtt állunk válásunk véglegesítésére, mély veszteségérzet tölt el. Az életünk, amit együtt építettünk fel, véget ér, és nehéz elképzelni, mit tartogat a jövő.
Bárcsak mondhatnám, hogy van remény a kibékülésre vagy boldog végkifejletre, de ez nem így van. Néha a legjobb erőfeszítéseink ellenére a kapcsolatok elérnek egy pontot, ahol már nem lehet őket megmenteni. Ez egy fájdalmas valóság, amivel sok pár szembesül, és most mi is ezt éljük át.
Ahogy továbblépek életem új fejezetébe, magammal viszem a házasságunkból tanult leckéket—a jót és a rosszat egyaránt. És bár történetünknek nincs boldog vége, emlékeztetőül szolgál arra, milyen fontos ápolni a kapcsolatokat és kezelni a problémákat mielőtt azok áthidalhatatlanná válnának.
Istenem, mintha az én házasságomról írt volna! Pont így, 35 év után, méltánytalanul elhagyatva, magányosan vergődök egyedül és keresem a miérteket.
Minden családi szövet, valóban szövet, mint egy erős vászon szálai, ahogy egymásba illeszkednek. Összefonódásokkal, mélységekkel, szépséggel, nehézséggel, mindennel. Egy megélt élet mindent tartalmaz a kötődésről, a szeretetről, a sóvárgásról, kiteljesedésről, annak hiányáról és bármiről. Együttérzőek lehetünk és vagyunk sokan embertársainkkal, ahol hasonló helyzet történik és mindezzel együtt csak csendesen kérdezem: Csak csalódásból, félellemből és ehhez hasonlóból lehet megvizsgálni, rátekinteni erre a történésre? Vagy a félelem helyett elindulni, – még ha nyilván fárasztó, fájdalmas és minden egyéb – a Önszabadság , és felszabadítás irányába. A másik nincs hozzám ragasztva, igy sem nem tulajdonom, sem tulajdona nem vagyok, de rengeteg minden akár a legjobb irányba is megváltozhat. Ha rá tudok úgy tekinteni a történésre úgy, hogy két ember addig van egymás mellett, amig az „rendeltetett”, ettől pontosabban, amíg egymástól tanulni valójuk van !Tudom igen idegesítő, furcsa , esetleg érzéketlen, amit írok. De! Minden kapcsolat és minden párkapcsolat azért köttetik és jön létre, mert egymás tanulói vagyunk. Egymást tanuljuk, s ha ezen felül megjelent a szerelem, szeretet, akkor az maga a csoda és a hab a tortán.
Egyetlen párkapcsolat sem a szerelem miatt jön létre, hanem önmagunk és a másik „megtanulása”, látása, érzékelése, értése , valamint önmagunk látása, fejlődése, értése miatt. Összességében pedig mindkettőnk fejlődése miatt. Most van egy válasz út. Vagy elindulunk a lejtőn, ahol lehúzzuk magunkat és áldozatává válunk a múltunknak és folytatjuk ezt a jelenünkben , jövőnkben is, vagy itt a rendkívüli alkalom arra, hogy rájöjjünk valójában mi magunk kik vagyunk , mi végre születtünk, mit értünk el – no nem kívül – hanem belül, a lelkünk bugyrainak harmonizálásában. És, ha az letartolt, vagy nagyon hiányos, vagy a mostani állapot teljesen padlóra küldte, akkor érdemes, és egyben meg lehet ragadni az alkalmat, hogy ne áldozatként éljünk innentől kezdve, hanem ,hogy végre azzá tudjunk válni, aki stabilitásra, kiegyensúlyozásra képes, aki képes és hajlandó az Őt ért traumáit neki látni feldolgozni. /Ha lehet, akkor nem egyedül, mert csak magunkban pörgetnénk a fájdalmas sebeinket, és most nem az kell, hanem a felébredés és képesség az előre haladásra önmagunkért és ha jó, akkor a családunkért, szeretteinkért is!/ Ez az út lehetséges és sok ehhez hasonló is, miután „meggyászoltuk” a ‘váratlan’, illetve nem kívánt helyzetünket. Majd ennek keretet szabva elindulhatunk végre Önmagunk felé, kiszabadulva fokozatosan minden fájdalmunkból, amit más, mások, és önmagunk okoztunk magunknak…..!