„Bocsáss meg,” suttogta. „A sors megbüntetett. Hadd lássam néha az unokámat.”
Erzsébet mindig is erős véleményekkel és még erősebb szavakkal rendelkező nő volt. Vasmarokkal nevelte fel fiát, Pétert, biztosítva, hogy fegyelmezett és tisztelettudó férfivá váljon. De amikor Péter feleségül vette Annát, egy szabad szellemű művészt, Erzsébet világa a feje tetejére állt. Soha nem hagyta jóvá Annát, túl szeszélyesnek és felelőtlennek tartotta a fiához.
Amint Anna beköltözött a családi házba, feszültség töltötte meg a levegőt. Erzsébet rosszallása tapintható volt, és nem is próbálta elrejteni. Kritizálta Anna minden mozdulatát, a főzésétől kezdve az öltözködéséig. Péter, aki anyja és felesége között rekedt, gyakran lehetetlen helyzetben találta magát.
Fiuk, Ádám születése csak tovább fokozta a helyzetet. Erzsébet Ádámot a család jövőjének látta, akit megfelelően kell formálni és irányítani. De Anna nevelési stílusa ütközött Erzsébet hagyományos nézeteivel. A veszekedések mindennapossá váltak, Erzsébet gyakran kiabálta, hogy Anna alkalmatlan az unokája nevelésére.
Egy este, egy különösen heves vita után Erzsébet elérte a tűréshatárát. „El kell menned,” kiabálta Annának. „Vidd a gyerekedet és hagyd el ezt a házat!”
Péter próbált közbelépni, de Erzsébet hajthatatlan volt. „Mindent tönkretesz! Nem idevaló!”
Anna, könnyeivel küszködve, összepakolt néhány holmit és karjába vette Ádámot. Anélkül hagyta el a házat, hogy visszanézett volna, szívét összetörte az elutasítás.
A napok hetekbe, a hetek hónapokba fordultak. Péter próbálta tartani a kapcsolatot Annával és Ádámmal, de a feszültség nyilvánvaló volt. Erzsébet egészsége romlani kezdett, és egyedül találta magát egy házban, amely egykor tele volt nevetéssel és élettel.
Egy hideg téli estén Erzsébet az ablaknál ült, bámulva a hulló havat. Ádám nevetésének emlékei kísértették. Rájött, hogy az irányítás iránti vágyában elvesztette azt, amit a legjobban becsült.
„Bocsáss meg,” suttogta az üres szobának. „A sors megbüntetett. Hadd lássam néha az unokámat.”
De már túl késő volt. Anna továbblépett, új közösségben talált vigasztalást, amely befogadta őt és Ádámot. Péter egyre ritkábban látogatta anyját, képtelen volt áthidalni a köztük kialakult szakadékot.
Erzsébet hátralévő napjait magányban töltötte, kísértették a döntései. A ház, amely egykor álmokkal és reményekkel volt tele, most megbánásainak mementójaként állt.