„Nem Értem: Bence Vagy Fukar, Vagy Teljesen Nincs Tisztában az Élelmiszerre Költekezéseimmel”

A nevem Klára, és teljesen tanácstalan vagyok. Az elmúlt évben a barátommal, Bencével éltem együtt, és ez anyagi rémálommá vált. Nem értem, hogy fukar-e vagy teljesen nincs tisztában azzal, mennyit költök élelmiszerekre és háztartási cikkekre.

Amikor először összeköltöztünk, izgatott voltam. Két éve jártunk már együtt, és a közös élet tűnt a természetes következő lépésnek. Találtunk egy hangulatos lakást egy szép környéken, és minden tökéletesnek tűnt. De hamarosan megmutatkoztak a repedések.

Bence mindig is kicsit takarékos volt, de nem vettem észre ennek mértékét, amíg el nem kezdtük megosztani a költségeket. Az egész év alatt, amióta együtt élünk, csak kétszer vett kenyeret és egyszer tejet. És azt is csak azért, mert megkértem rá. Minden más alkalommal nekem kellett állnom az élelmiszerek, tisztítószerek és más háztartási szükségletek költségeit.

Eleinte próbáltam megértő lenni. Bence egy igényes munkát végez, és azt hittem, talán csak túl elfoglalt ahhoz, hogy ezekre a dolgokra gondoljon. De ahogy telt az idő, világossá vált, hogy nem csak az elfoglaltságról van szó. Egyszerűen nem érdekelte.

Emlékszem egy különösen szembetűnő esetre. Szombat reggel volt, és szinte mindenből kifogytunk. Megkértem Bencét, hogy menjen el a boltba és vegyen néhány dolgot, amíg én kitakarítom a lakást. Beleegyezett, de amikor visszajött, csak egy vekni kenyeret és egy doboz tejet hozott. Semmi gyümölcs, zöldség vagy hús—semmi olyasmi, amire valóban szükségünk lett volna.

Amikor szembesítettem ezzel, vállat vont és azt mondta, nem látja értelmét több mint az alapvető dolgokat megvenni. „Mindig vehetünk később is,” mondta. De a „később” soha nem jött el. Mindig nekem kellett mennem a boltba, nekem kellett költenem a nehezen megkeresett pénzemet élelmiszerekre, míg Bence továbbra is alig járult hozzá valamihez.

Próbáltam többször is beszélni vele erről, de mindig veszekedés lett belőle. Azzal vádolt, hogy túl sokat követeltem vagy azt mondta, hogy túlreagálom a dolgot. „Csak élelmiszer,” mondta. „Miért csinálsz ekkora ügyet belőle?”

De nem csak az élelmiszerekről volt szó. Az elvről volt szó. Társaknak kellett volna lennünk, akik egyenlően osztoznak a felelősségekben és költségekben. Ehelyett úgy éreztem, mintha az egész terhet egyedül cipelném.

Az utolsó csepp a pohárban múlt hónapban jött el, amikor elvesztettem az állásomat a cég leépítése miatt. Teljesen összetörtem és aggódtam, hogyan fogjuk átvészelni ezt az időszakot. Azt hittem, talán ez lesz az ébresztő Bencének, hogy végre kivegye a részét a dolgokból. De ehelyett úgy tett, mintha semmi sem változott volna.

Emlékszem, ahogy a konyhaasztalnál ültem, bámultam az üres hűtőnket és azon tűnődtem, hogyan fogjuk átvészelni a hónapot. Megkértem Bencét, hogy segítsen többet az élelmiszerekkel addig is, amíg új munkát találok. A válasza? „Majd kitalálunk valamit.”

De soha nem találtunk ki semmit. A napok hetekbe fordultak, és Bence még mindig nem tett semmilyen erőfeszítést a nagyobb hozzájárulás érdekében. Végül pénzt kellett kölcsönkérnem a szüleimtől, hogy fenn tudjuk tartani magunkat.

Most itt ülök és írom ezt a történetet, tele reménytelenséggel. Nem tudom meddig bírom még ezt így tovább csinálni. Szeretem Bencét, de az ő felelősségvállalásának hiánya szétszakít minket.

Bárcsak azt mondhatnám, hogy javultak a dolgok, de nem így van. Még mindig munkanélküli vagyok, még mindig küzdök a megélhetésért, míg Bence továbbra is a saját kis világában él. És minden nap azon tűnődöm, hogy ez-e az élet, amit valóban akarok.