„Amikor az unokám iskolába kezdett járni, a menyem hozzáállása megváltozott: Most már nincs szüksége rám”

Emlékszem azokra az időkre, amikor az unokám, Ádám, még csak kisgyerek volt. A menyem, Anna, és a fiam, Péter, mindig nagyon hálásak voltak a segítségemért. Anna gyakran hívott „Anyának”, és elmondta, milyen csodálatos vagyok, hogy ott vagyok nekik. Vigyáztam Ádámra, amíg dolgoztak, elvittem a parkba, sőt még a házimunkában is segítettem. Úgy éreztem, hogy szerves része vagyok az életüknek.

De minden megváltozott, amikor Ádám iskolába kezdett járni. Hirtelen Anna hozzáállása drámaian megváltozott velem szemben. Mintha már nem lett volna szüksége a segítségemre, és inkább tehernek látott volna, mint áldásnak.

Egyszer felajánlottam, hogy elhozom Ádámot az iskolából, mivel volt egy kis szabadidőm. Anna válasza hideg és elutasító volt. „Nem, köszönöm. Megoldjuk,” mondta kurtán. Meglepett a hangneme, de azt gondoltam, talán rossz napja van.

Azonban ez a viselkedés folytatódott. Anna abbahagyta az „Anya” megszólítást, és elkezdett a keresztnevemen szólítani, ami visszalépésnek tűnt a kapcsolatunkban. Már nem hívott meg családi vacsorákra, és nem kérte a segítségemet Ádámmal kapcsolatban. Amikor meglátogattam őket, úgy tűnt, hogy zavarja a jelenlétem, és gyakran talált kifogásokat, hogy rövidre zárja a látogatást.

Egy délután úgy döntöttem, hogy szembesítem őt a viselkedésének változásával. „Anna, tettem valamit, amivel megbántottalak?” kérdeztem gyengéden.

Felsóhajtott és frusztráltan nézett rám. „Nem erről van szó, Klára. Csak már nincs annyira szükségünk a segítségedre. Ádám iskolába jár most, és megvan a saját rutinunk.”

„De hiányzik az időtöltés vele,” mondtam remegő hangon.

„Nos, nekünk is megvan a saját életünk,” csattant fel. „Nem várhatod el, hogy mindenben benne legyél.”

A szavai úgy csíptek, mint egy pofon. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, de visszatartottam őket. „Értem,” mondtam halkan és elhagytam a házukat magányosabban érezve magam, mint valaha.

A helyzet csak rosszabbodott onnantól kezdve. Anna elkezdte felemelni a hangját velem szemben apróságok miatt is, ami miatt nem éreztem magam szívesen látottnak az otthonukban. Még odáig is elment, hogy azt mondta, ne menjek át hozzájuk anélkül, hogy előtte telefonálnék, ami éles ellentétben állt azzal a nyitott ajtó politikával, amit korábban gyakoroltak.

Az egyik hétvégén úgy döntöttem, hogy beugrom váratlanul, hogy átadjam Ádámnak a születésnapi ajándékát, mivel nem hívtak meg a bulijára. Anna mogorván nyitott ajtót. „Mit keresel itt?” kérdezte.

„Csak Ádámnak hoztam egy születésnapi ajándékot,” mondtam, miközben átnyújtottam a becsomagolt ajándékot.

Vonakodva vette át az ajándékot és azt mondta: „Előbb telefonálhattál volna. Elfoglaltak vagyunk.”

Hallottam Ádám nevetését a házból, de Anna nem hívott be. Ehelyett becsukta az ajtót előttem, magamra hagyva a tornácon nehéz szívvel.

Ahogy telt az idő, egyre ritkábban látogattam meg őket. Az egykor meleg és szeretetteljes kapcsolatom az unokámmal és menyemmel hideggé és távolivá vált. Úgy éreztem magam, mint egy kívülálló egy családban, amelynek már nincs szüksége vagy igénye rám.

Mostanában legtöbb napomat egyedül töltöm, visszaemlékezve azokra az időkre, amikor Ádám kicsi volt és Anna családtagként kezelt. Fájdalmas belegondolni abba, mennyire megváltoztak a dolgok és mennyire félre lettem állítva.

Még mindig reménykedem benne, hogy egyszer talán javulhatnak a dolgok, de jelenleg szembe kell néznem azzal a kemény valósággal, hogy már nincs szükségük vagy igényük rám az életükben.